|
Katasztrófa-reprezentáció és társadalmi rend
Két egymásnak ellentmondó vélemény él egymás mellett a katasztrófahírek és a társadalmi rend kapcsolatáról. Az egyik szerint, amelyet leggyakrabban a katasztrófa-szociológusok fogalmaznak meg, a probléma az, hogy mivel a tudósítások szenzációhajhász és torz információt adnak a szerencsétlenségekről, ezért dezorientálják és destabilizálják a társadalmat, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne a közösség integrációjának a fenntartására. A másik vélemény szerint, amelyet a média szociológus kritikusai képviselnek, a kataszrófa-tudósítások éppen ellenkezőleg, a status quot erősítik, mivel korábban már ismert történetekbe ágyazzák bele az új eseményeket, és ezáltal az uralkodó rendet támasztják alá.
Szűkebb értelemben, legalábbis a reprezentációk társadalmi szerepét illetően véleményünk szerint mindkét állítás részben igaz. A szociológiai kritika a katasztrófák első szakaszára érvényes, amikor a legkevesebb információ áll rendelkezésre, és ezt olyan találgatások helyettesítik, amelyek apokaliptikus mítoszokon alapulnak. A médiakritika pedig a katasztrófák későbbi időszakára érvényesebb inkább, amikor a mítoszok az élet normalizálásában a társadalmi reintegrációban játszanak szerepet. Tágabb értelemben azonban mindkét kritika a média-reprezentációk természetének a félreértésén alapul. A társadalmi reprezentációk nem a valóság realiszikus tükrei, mint azt a szociológiai kritika képzeli, de nem is a morális értékrend közvetlen lenyomatai, amint azt az ideológia-kritikai irányzat gondolja. Inkább olyan társadalmilag konstruált normákként értelmezhetők, amelyeket a közösség tagjai egy adott időben érvényesnek tekintenek, és valóságnak fogadnak el. Katasztrófák esetén nemcsak a fizikai környezet és az emberi élet pusztul el, hanem az a normarendszer is sérül, amelyen a valóságkép alapul. A katasztrófa-mítoszok a krizishelyzetekben a populáris kultúra formuláinak a felhasználásával éppen ennek a sérült normarendszernek a feladatát veszik át. Olyan, mindenki által közösen ismert és osztott szimbolikus történetekbe ágyazzák bele a váratlan eseményeket, amelyek a folyamatosság és érthetőség bélyegével látják el azokat, és ezáltal megerősítik a közösség szolidarítását. A modern világban azonban a közösségek nemcsak nem homogének többé, de nem is adottak zárt csoporthatárokkal. A médiának állandóan meg is kell a teremtenie a saját közösségét. Az elmesélhető mítoszok és az elbeszélés módjai közül újra és újra ki kell választani egyet, azt az egyet, amellyel a közönség leginkább képes azonosítani magát, és amely mítosznak a megkomponálása mindig bonyolult keveréke az adott hír természetének, a korábban már bevált sémáknak és a közönség vélt érdeklődésének. A különböző, egymástól sokszor eltérő médiatörténeteket ezért úgy tekinthetjük, mint próbálkozásokat a konszenzus-sztori megtalálására, pontosabban kidolgozására. Olyan történetet kell produkálni, amely a társadalom számára a leginkább elfogadhatónak és a legjobban használhatónak tűnik nemcsak a katasztrófában megnyilvánult váratlan jelenség magyarázatára, de a csoportidentitás megkonstruálására is. A CBS korábban részletesen ismertetett tudományos narratívája minden más narratívánál sikeresebben tudta megjeleníteni a médiában egy meghibásodott amerikai atomreaktor érzékszervekkel nem érzékelhető rádióaktív szivárgását. Ennél a keleti parton történt műszaki balesetnél olyan “technológiai mese” játszotta el a konszenzus-történet szerepét, amely azt ígérte, hogy a végén a tudomány jóvoltából minden jóra fog fordulni. Az iráni tuszdrámának a legsikerültebb média-reprezentációját viszont leginkább az ABC korábban ugyancsak ismertetett “szubverzív” populista kommentárjai érték el. A kiszolgáltatott amerikai diplomaták képeivel, Carter elnök és a többi tehetetlen politikus nyilatkozataival és a félresikerült szabadító akció fiaskójának a történetével ez a csatorna nem megnyugtatni, hanem felrázni, sőt provokálni igyekezett a közvéleményt. Egy olyan kétségbeejtő helyzetet tárt a nézők elé, ahol az ország hajója kormányos híján tehetetlenül hánykolódik ezer veszély közepette.
Más esetekben viszont másféle mítoszok és másfajta diszkurzusok illeszkedtek jobban a katasztrófákhoz. A nézettségi és a tetszési index szerint a korábban tágyalt Szent Ilona tűzhányóról szóló beszámolók közül például az NBC televízió “megerősítő és purifikációs” víziója kapta a legmagasabb pontszámot. Ez a csatorna az amerikai kisember mítoszát használta konszenzus-sztoriként és interpretatív háttérkeretként a hírek értelmezésében. A kisemberét, aki a mindennapok derűs kiegyensúlyozottságát vallja még a természeti katasztrófák súlyos körülményei között is, és aki egyformán távol szereti magát látni mind a tudomány elitista, mind a szubverzív populizmus teátrális szélsőségeitől.
|
 |
|
.gif){kind=spacer}
.gif)